Este jutott eszembe, gyorsan neki is estem, és gondoltam, megosztom :)

A tűz körül ültek, hallgatták a lángok közé dobott fadarabok ropogását, a lobogást, az őket körülvevő fák morajlását, amint minderre válaszoltak. Nekik persze nem tetszett, hiszen az ő fajtájuk bánta jobban. Még az se nyugtatta őket, hogy jó célt szolgálnak. Hogyan is nyugtatná, hiszen a fák csak a haragjukat mutatják. Nem gondolják tovább és nem látják be: életet mentenek. Hát halkan háborogtak, egy percet sem engedve a csendnek. Segítségükre volt az a halovány kis szellő, ami már délután óta kőrözött a levegőben. Levelek között kúszott, ágak alatt suhant és vitte a morajt. A tűzbe is bele-belekapott, de nem volt elég ereje a kioltásához.

A táborhelyen hárman voltak – két fiú és egy lány. Még reggel találkoztak és úgy gondolták, biztosabb, ha együtt mennek tovább. A Nap már elég alacsonyan járt, amikor megálltak ezen a helyen és megegyeztek, hogy itt maradnak éjszakára. Bárhol máshol megtehették volna, a környéken minden ugyanolyannak tűnt. Fák mindenhol, és eddig nem találtak egyetlen kis füves részt sem, ahol nyugodtan lepihenhettek volna. Lerakták cuccaikat egy kupacba, majd a két fiú elvonult tűzifát keresni, eközben a lány megpróbálkozott egy kis hely kényelembe hozatalával. A szúrós gyomokat gyökerestül tépte ki, az elhullott és száraz ágakat egy helyre dobálta. Ha hangyabolyt talált, nem bántotta – egyszerűen kikerülte és más irányba fordult.

Már a szürkületben jártak, mire sikerült tüzet rakniuk és nagyjából elrendezkedniük. Nem volt éppen kényelmes, de tudták, lehetne ennél sokkal rosszabb is. Nem látták a közelben vadállatnak nyomát és hangját se hallották, így valamelyest biztonságban érezhették magukat. Hála a lángoknak, a szúnyogok és egyéb bogarak is többnyire elkerülték őket.

Valamivel később a kisebb fiú odébb vonult, mintha talált volna valami érdekeset a fűben. A lány elképzelni sem tudta, mit láthat ilyen sötétben, a tűz fénykörén kívül, ezért kíváncsian figyelte egy darabig. A fiú olyan hét éves lehetett, egész nap vidáman csicsergett, mintha a világon semmi gondja nem lenne. Ám a lány hamar megtudta, nem így van. A másik, aki a bátyjának mondta magát és legalább tíz évvel idősebbnek tűnt, szinte azonnal elárulta: öccse látása nagyon gyenge, foltokon kívül alig észlel valamit a világból. Így még érdekesebbnek tűnt, vajon mit csinálhat. Hiszen napfénynél is alig lát, mi lehet vele éjszakánként? Teljes sötétség? Hogyan lehet ennek ellenére ilyen életvidám?

A lány elképzelte, amint egyik napról a másikra belepottyan ebbe a vaksötét világba, ahol bármennyire is meresztené a szemét, mindenfelől koromfeketeség ölelné körül. Mihez kezdene? Kétségbeesne, minden bizonnyal. Majd sírna. Mindaz a szépség, amit addig magáénak tudhatott a nagyvilágból, hirtelen semmivé foszlana és csak az emlékeire hagyatkozhatna. Ha pedig új dolgokkal találkozna, egyáltalán nem is tudná megismerni azokat. Rettenetes lehet… A lány megborzongott a tűz mellett, és összébb húzta magán a ruháját. Csak belegondolni is szörnyű. Mit élhet át az a gyerek? Főleg ilyen fiatalon, mennyi mindentől fosztotta meg máris az élet…

Alig pár lépésre tőle ült az idősebb testvér, éppen egy könyvet olvasott. Pont felnézett egy pillanatra, amikor meglátta a lány reszketését.

-      Ne aggódj, attól, mert rosszul lát, minden rendben – szólt halkan, és maga mellé tette a könyvet. Tudta, mi fordult meg a lány fejében és valami vigasztalót akart neki mondani. Amitől megnyugszik, hogy az öccse semmivel sem lett szegényebb. Bár nyelvére jöttek volna a megfelelő szavak… Egymásra néztek: szemük megcsillant, vöröses-rézsárgás árnyalatban világított. Arcukon árnyékot vetettek a lángok és őrült táncot jártak. Csend.

-      Meg van! – a kisfiú annyira hirtelen kiáltott fel, hogy mindketten összerezzentek, mielőtt az irányába fordultak volna. Először egy közeledő sötét foltnak tűnt az éjszakában, de hamar kibontakozott alakja. Kezét előrenyújtva sietett feléjük, gondosan ügyelve rá, hova lép. A lány figyelte: egyáltalán nem bizonytalanok a léptei és pontosan kikerülte a tüzet is. Milyen lehet együtt élni ezzel a tulajdonsággal? – Nézd, bátyus! Nézd, mit találtam!

A kisfiú testvéréhez lépett és boldogan nyújtott át neki valamit. A lány közelebb húzódott: apró, pöttyös tojások voltak. Biztosan ezeket találhatta! De hogyan? Olyan büszkén tartotta tenyerében őket, mintha igazi kincset érnének. Végül is, nagy érdem lehet számára. Bátyja a kezdeti meglepődést legyűrve békésen elmosolyodott és megborzolta a haját. A lány minden mozdulatot figyelt: olyan gyengédséggel szembesült, olyan megértéssel, amit csak igazán mély kötelékek tudhatnak magukénak. A báty világító tekintete meghatottsággal telt meg – bizonyára örül ő is. Gondosan szemügyre vette a kis tojásokat, de nem nyúlt hozzájuk. Helyette megfogta kistestvére tenyerét, rájuk hajtotta és meghagyta neki:

-      Büszke vagyok rád, de tudod, hogy nem szabad más élőlényeket megzavarni. Boldoggá tettél ezzel az aprósággal, öröm számomra látni, milyen gyengédséggel tudsz velük bánni, annak tudatában, mennyire törékenyek is. De tudod, mivel tennél még jobban a kedvemre? Ha visszavinnéd a helyükre. A szüleik valószínűleg már hiányolják őket és te sem akarhatod, ha a kis fiókáknak még születésük előtt bántódásuk esne. Könnyen elkeveredhetnek és magukra maradhatnak… - elnémult, fejét lehajtotta. A báty körbezárta magát némaságával, mintha valamire emlékezett volna ezekkel a szavakkal. Nem is nézett fel még hosszú másodpercekig, míg a kisfiú el nem ment.

-      Óóó, értem. De örülök, hogy örömet okozhattam neked, bátyus! Vissza is viszem őket! Remélem, megtalálom a helyet… - ugyanolyan óvatosan távozott, mint jött, a lehető legnagyobb csendben.

A nagy testvér megmozdult, de csak annyira, hogy arcát tenyerébe temesse. Teljes testével az ölébe hajolt és valamit motyogott maga elé. A lány megszánta: mekkora örömet okozhat neki, hogy a rosszul látó kistestvére talál valami értékeset és neki akarja adni? Egyszerre öröm és bánat. Öröm, mert még mindig van egy kevés ideje azelőtt, hogy teljesen elvesztené a való világot. Bánat, mert minderre emlékezteti is egyben. A lány bíztatni szerette volna, de nem találta a szavakat. Valahogy nem érzett a helyénvalónak semmit. Mivel bíztassa? Ne aggódjon, minden rendbe jön? Aligha.  Nem hallott még olyanról, hogy a szemre gyógyírt találtak volna. Majd idővel jobb lesz? Ugyan, pont ellenkezőleg. Egyre fájdalmasabbá válik. Lehetne rosszabb is? Ez egyáltalán nem bíztató. Persze, hogy lehetne, mindig lehet. De ez a helyzet már önmagában is elég szomorú.

-      Nagyon közel álltok egymáshoz a testvéreddel – végül ez jött ki a száján. Tekintetét a távoli sötét alakra függesztette, ami egy bokor tövében kuporoghatott.

-      Nem vagyunk igazi testvérek – valahogy nem számított erre a válaszra, eléggé meglepte. Elkerekedett szemekkel meredt a fiúra. Az nem nézett rá, inkább elfordult. Mintha nem akarná szemtől szembe elmondani. Halkan beszélt, a lány is épp csak hallotta, de a gyerek odébb egyáltalán nem. – Elhoztam a családjától. Nincs köztünk semmiféle vérrokonsági kapcsolat. Egy nap egyszerűen csak eljöttem vele a falunkból.

-      Micsoda? De hát… miért? – a lány felháborodott, de nem akarta, hogy meghallják ezt a beszélgetést, próbálta visszafojtani hangját. Bedühödött a gondolatra, hogy egy ilyen fiatal fiút valaki csak úgy elszakított a családjától. Miért tenne bárki is ilyet? Biztosan nagyon aggódhatnak a szülei és már várják vissza. Égen-földön kereshetik. A szívük törhetett össze, amikor eltűnt a fiuk… rettenetes dolog! Gyermekrablásnak nevezik az ilyesmit. – Miért szakítottál el egy ártatlan gyereket a családjától? Nem akar hazamenni? A szüleihez, akik már nagyon aggódnak érte? Miért hoztad el? Miféle önző gondolat vezetett erre a tettre?

-      Hallgass meg előbb és aztán gondold át még egyszer – a báty továbbra sem fordult a lány felé, aki így nem is láthatta az arcát. Vegyes érzelmek dúltak rajta, harag keveredett búval, düh és elkeseredés, megbánás és tehetetlenség. – Még mielőtt azt hinnéd, nem raboltam el. Nem szakítottam el a családjától. Nem tettem semmi rosszat, sőt – inkább csak jót. Elhoztam onnan. Elhoztam egy olyan helyről, ahol csak koloncként tekintettek rá, ahol nem törődtek vele. Ahol valóban bezárva kellett élnie, mert senki nem vette a fáradtságot, hogy mellette legyen, hogy vigyázzon rá. Jól ismerem a családját, alig pár házzal laktam odébb. Minden nap elmentem előttük és láttam, amint egy gyermek próbál kilesni az ablakon, de nem elég magas hozzá. Nem szólt semmit, de láthatóan nagyon próbálkozott. Hetekig figyeltem, de máshogy sosem láttam. A szülei és testvérei persze folyton jöttek-mentek, de vele senki nem törődött. Néhány alkalommal beszédbe elegyedtem az anyjával, de úgy említette csak meg, mint egy hatalmas terhet, amivel foglalkozni kell. Azt mondta, nincs nekik arra idejük, hogy folyton mellette legyenek és figyeljék a lépteit, ezért zárták be oda a szobába. Amikor rárivalltam, hogy merészeltek ilyet tenni, közömbösen vállat vont és kidobott a házból. Megelégeltem. Én amúgy is elakartam jönni a faluból, elhatároztam magamat: elhozom őt is. Kifigyeltem, mikor a legüresebb a ház és beosontam, egyenest a szobájába. Mivel tudtam, elég rosszul lát, azt hazudtam neki, hogy egy bátyja vagyok, aki látogatóba jött és el szeretné vinni világot látni. Annyira megörült ennek a hírnek, hiszen sosem járt még odakint. Szívszorító volt hallgatni, mennyit próbálkozott legalább egy szeletet meglátni a külvilágból, de hiába. Sosem sikerült neki. Azt mondta, addig szeretne sok helyre eljutni, amíg még be tudja fogadni. Nem baj, ha nem teljesen részletesen, elég, ha csak színekben. Foltokban. Formákban. Magamhoz öleltem és eljöttünk. Számtalan helyen jártunk azóta, és az orrom előtt vált egy megtört kisfiúból ilyen vidámmá. Persze, eleinte rengeteg időt igényelt, mert nehezen szokott hozzá, hogy kint van. Figyelnem kellett a lépteit, fognom kellett a kezét. Ám egyáltalán nem bántam, mivel megadhattam neki azt, amire egész életében vágyott.

-      Szóval aljas módon kihasználod, hogy rosszul lát és egy hazugsággal magadhoz láncolod? – ez volt az első kérdés, ami a lányból kibukott. Megható történet, de valahogy mégis, a tálalása nem a legmegfelelőbb. A fiú még mindig a hátát mutatta.

(folyt.köv.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.