úgy esett, hogy nemrégiben megnéztem a Death Note-ot és volt egy bizonyos rész, ami nagyon megmaradt bennem. nem csak L miatt, hanem az egész kivitelezése miatt. sokkolt és lenyűgözött. és voltak benne pillanatok, amik arra késztettek, hogy vessem papírra (billentyűzetre/monitorra, haha), amit látok. ráadásul több formában is. az első gondolatom a lábmosós jelenet után egy BL fanfic volt, de igazából ezt el is vetettem (talán szerencsémre ^^), a második pedig az alant található. sajnos két részletben írtam meg, és a második felével nem vagyok megbékélve (ráadásul elsírtam magam közben L-re gondolva ^^)

      - Ma különösen hangosak a harangok… - gondolta a tetőn állva.
Eső mosta reggel óta a várost, szürkének tetszett az égbolt, akárcsak a környező épületek. Akárcsak az egész világ, mióta benne élt. Akárcsak ő maga. A cseppek hangosan kopogtak, amint földet értek.
Harangok…
Reggel óta csak úgy zúgtak a harangok. Hangjuk kirázta őt az éjjeli álomból, ami talán nem is volt és egyre csak szólították, mint egy régi ismerős. Pont, mint egy régi ismerős – hiszen annak is nevezhette. Egész életében hallotta kongásukat, de ilyen fülsértően hangosan még sosem. Mire figyelmeztetnek?
       - Ma különösen hangosak a harangok… - gondolta újfent, a szürke eget bámulva maga fölött.
Nem sütött át a nap, nem mozdultak a felhők, egy hatalmas gomolyagnak látszott az egész. Az eső volt az egyetlen, ami utat tört rajta és átverekedte magát, hogy aztán a földre hullhasson. Zuhogott. Kopogtak a cseppek. A város zaja valahol odalent maradt, a tetőig nem ért fel. Bár akkor sem hallotta volna meg. Csak állt egy helyben, az egyik lábára helyezve egyensúlyát és bámulta maga fölött a szürkeséget.
Ha szétnyílna, sütne rá a nap?
Érezte, ahogy haja az arcára simul a nedvességtől és fokozatosan elnehezedik. Érezte, ahogy pólója magába szívja a vizet, érezte saját magán az eső ízét. Ma még az is olyan egyhangúan esett.
Egyre csak zúgtak a harangok. Mint régen, mint évekkel ezelőtt. Mint abban az épületben. Boldog idők voltak? Talán. És ezek a mostaniak? Nem azok. Nincs semmi, ami boldoggá tehetné. Nincs senki, aki boldoggá tehetné. Egyedül volt, egyedül van és egyedül is fog maradni.
Régi emlékek… Gyerekek sírtak körülötte, de ő csak ült a sarokban és hallgatta. Nem szólt. Nem érdekelte. A harangok zaja elnyomta, ahogy megállíthatatlanul csak zengték ugyanazt a dalt. Hamarosan újra látja őket.
Zuhogott az eső, de nem moshatta el azt, ami várt rá. Magában érezte, mióta felriadt rájuk. Mióta reggel meglátogatta azt a szobát, amibe tudta, hogy többet nem léphet be. Azt a kedves, mosolygós arcot, ami végigkísérte életét. Ami egyáltalán adott valami értelmet az életébe. Szavak nélküli hosszas beszélgetésbe elegyedtek, akkor kezdett rá az eső. Valószínűleg úgy gondolta, megkomponálja az utolsó dallamot.
Egyre csak ázott a tető közepén állva, a körülötte lévő világgal mit sem törődve. Ezért is nem vette észre, hogy szólítják. Odafordította fejét – pontosan azt látta, akire számított. Nem hallotta meg a kérdést, de adott cserébe egy halovány mosolyt. Nem örült a jelenlétének és mégis. Újra megkapta ugyanazt a kérdést. Az eső zajától ismét nem hallotta. Vendége hozzálépett, harmadjára is megkérdezve szóról szóra ugyanazt.
       - Ma különösen hangosak a harangok… - válaszolta meg végre a kérdést. – A zúgásuktól nem hallottalak.
Szembeálltak egymással. Nem volt szükségük szavakra.

A lépcső fele tartottak, apró pocsolyákat hagyva minden egyes lépésük után. Fejükre törülköző nehezedett, kihangsúlyozva ezzel egyébként is görnyedt testtartását. Ma még a szokottnál is esetlenebbnek látszott. Érezte a végét és már nem akart fölösleges energiát ölni fölösleges dolgokba. Történjen minden úgy, ahogy jól esik. Fölösleges lenne most elkezdeni árral szemben úszni, úgyis elsodródna.
Inkább másra gondolt.
Egy pillanatra megemelte tekintetét, hogy az előtte ballagó hátra szegezze és ki nem mondott kérdésekkel dobálja meg. Hé, lenne kedved megint teniszezni? Hé, elmehetnénk megint abba a kávézóba, tudod, ahol a múltkor azt a finom epres sütit ettem. Emlékszel még rá? Hé, sakkozhatnánk egyet, szerinted melyikőnk lenne a győztes? Hé…
A törülköző többszörös súllyal nehezedett fejére. Elnyomta a további, hasonló gondolatokat. Miért is most jut eszébe mindez? Miért is most tenné fel ezeket a kérdéseket? Talán mert szerzett egy barátot? Mit ért egyáltalán az alatt, hogy barát? Egy veszélyes elme, aki felér hozzá, aki méltó ellenfél számára? Sose kellett még saját magának sem megfogalmaznia, mit is jelent a szó: barát.
Hé, mondtam már neked, hogy te vagy az első barátom?
Bár ne zúgnának olyan könyörületlenül a harangok, akkor ki is mondhatná ezeket. Megtorpant a lépcső aljában. Átkozott harangok… de ha túlkiabálná a hangjukat? Meg tudná tenni? Hé te ott, holnap megyünk együtt az egyetemre? Tudod, nekem nincsen más, sosem volt. De most lettél te, és hát arra gondoltam, az első ember, akit a barátomnak mondhatok, vele lehet ilyesmit csinálni, nem? Nem baj, ugye?
Érezte, ahogy kicsit enged magából, amint ezeken a gondolatokon átrágja magát. Mindig is rejtőzködött a világ elől, de most vele kimerészkedhetne. A harangok mintha halkultak volna valamelyest, megragadta az alkalmat. Felnézett a lépcső tetején rá várakozó személyre, már szinte ki is ejtette a száján „Hé, lenne kedved…” – de a látvány visszaszorította a szavakat. Abban reménykedett, hogy felnézvén egy barátot lát.
Ám más fogadta.
Egy isteni alakot látott, egy olyan személyt, aki készen áll arra, hogy a világot egy új irányba terelje és azt vezesse. Egy megnyerő mosolyú, kiváló megjelenésű, fiatal fiú. Hát így néznének ki az istenek? Sosem gondolkozott ezen, mert sosem hitt benne. Léteznek egyáltalán istenek? És ha léteznek, milyenek lehetnek? Pont mint ő itt, előtte.
Elfordult a rosszat sejtető látványtól, a törülközővel megdörzsölte haját és fellépett a fokokon. A harangok ismét teljes hangerővel zúgtak.

Egyetlen pillanat alatt történt. Egy hirtelen fájdalmat érzett, de már rögtön tudta: ez az. Ennyi volt. Lélegzete egy pillanatra elakadt, ahogy ezt realizálta magában és csak bámulta maga előtt az üres monitort. Hát ennyi lenne? Így lenne? Nem ellenállt, hiszen felesleges lenne.
Hallgatta a harangokat.
Oldalt dőlve kizuhant a székéből, lassítva érzékelte a világot. Nem így képzelte el… Miért most? Szorította belülről a fájdalom, ami végül eljött érte és magával rántotta. Egyenest a földre, és még annál is mélyebbre.
Az utolsó pillanatban az az isteni alak érte ugrott, hogy ne üsse meg magát nagyon. Ölébe vette, arcára kétségbeesett kifejezést erőltetve. Ez csak egy álarc, tudta immár nagyon jól. Az a megnyerő mosoly hamis, pont mint a barátságuk. Hazugság, ahogy az ölében tartja, ahogy néz rá reszkető szemekkel. Ahogy értetlenkedik, mint aki nincs tisztában vele, mi történik. Ó, és a harangok, csak úgy zengenek, olyan hangosan, mint még sosem. Mint még aznap sem. Nem hallja tőlük a külvilágot. Van egyáltalán mit hallani?
Tágra nyílt szemekkel mered az isteni arcra: miért tetted? Lehettünk volna barátok. Teniszezhettünk volna még többet. Elmehettünk volna abba a kávézóba, tudod. Adtam volna neked az epres sütimből, még akár azt a szem epret is megkaphattad volna. Miért tetted? Ennyire vágyod azt a szép új világot?
Társának arca megrezzent, szája mozdulni látszott, mintha mondani akarna valamit. A harangoktól úgyse hallotta volna, ezért csak kitartóan figyelte, hátha megérti, még így a végén. Hiába, nem volt mit megérteni. Az arc egy kárörvendő grimaszba fordult, amin immár egy csepp aggodalom se látszódott. Ahogy gondolta, hazugság volt minden cselekedete és most gondolatban örömtáncot jár a holtteste felett.
Szóval erre figyelmeztettek a harangok… Ezért voltak ma olyan hangosak… Ilyenek a barátok? Ilyenek az istenek? Ez utóbbira egészen biztosan tudta a választ. Nem, egyáltalán nem ilyenek azok az istenek, akikért a harangok szólnak. Ők teljesen mások…
Az ördögi grimaszt látta utoljára, majd lehunyta szemeit és elnémult a világ.
Megszűnt a harangok kongása.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.