2015.04.04. 21:28
Dante /5
viszonylag gyorsan sikerül folytatnom, nem is szaporítanám a szót - Souka ismét találkozik Dantéval. ezúttal milyen körülmények között?
Három nap telt el azóta, de Souka sehol a városban nem bukkant Dante nyomára. Az viszont feltűnt neki, hogy a feketeruhások elszaporodtak és minden alkalommal alaposan szemügyre veszik, mintha bűnös lenne. Talán amiért segített Danténak? Nem tett azzal semmi rosszat. Talán… Minél többet törte ezen az egészen a fejét, annál inkább kezdett elveszni az a kitartás, ami több éven keresztül hajtotta. Egyre reménytelenebbül és céltalanabbul rótta az utcákat, hiába tudta, hogy mennie kell mihamarabb. Válaszokat akart. Megnyugvást. Reményt, hogy még visszatér hozzá.
Dantét akarta.
Észre se vette, hogy időközben leszállt az este, bár ebben a városban ez amúgy se számított túl sokat. Itt gyakorlatilag sose sütött a nap, a nappal csupán annyiban különbözött az éjszakától, hogy világosabb szürke felhők úsztak az égen és a tisztességesebb emberek jártak-keltek dolgukat végezve. Este előbújt a csőcselék, még több feketeruhás járőrözött. Souka nem érezte magát biztonságban egyáltalán, de nem tudott jobbat: múltkor is ilyenkor talált rá a küzdelemre, hátha megint sikerül.
Váratlanul elkapta a köhögő roham. Összegörnyedt, alig kapott levegőt, úgy érezte, menten megfullad. Próbált mélyeket lélegezni, de nem igazán sikerült. Annyira erőltette, úgy érezte, következőre a tüdeje is kiugrik. Szerencsére - már ha lehet annak mondani - komolyabb baj nem esett, csak a szokásos adag vért köpte az utca kövére. Zihált és izzadt, képtelen volt felegyenesedni. Letörölte arcáról és kezéről a ráfröccsent vért, miközben nyugtatta magát. Mély levegő, hosszan be… és ki… be… ki…
Egy eszelős kacaj harsant mögötte.
- Ez aztán ma a zsákmány! – mire felnézett, négyen állták körbe. Nem feketeruhások voltak, egyszerű útonállónak tűntek. Arcukat elfedték egy kendővel, kezükben késeket tartottak. Souka megijedt. – Nézzétek, hogy megijedt a kis tündérke! Ennyire rémisztőek lennénk? Pedig ha tudnád, milyen jóképűek vagyunk az álcánk alatt! – a szószóló újra felkacagott.
- Ejnye Úrfi, ne rémisztgessed ezt a kis galambot… - egy mélyebb hang szólalt meg a lány mögött. – Há' szabad ilyet?
- Ne szólj bele Öreg, én találtam, azt teszek vele, amit csak akarok! – az Úrfinak nevezett egyén egyre közelebb lépdelt Soukához, aki ezzel párhuzamosan egyre rémültebbé vált. – Lássuk csak… Így ránézésre nem sok érték lehet nálad, elég csórónak tűnsz. Pusztán az életed se lenne elég kielégítő számunkra. Mit tudsz még nyújtani? – a támadó arcából csak a szeme látszott, és az őrülten villogott. - Megvan! Hiszen egy fiatal és ugyancsak jó csaj vagy…
- Úrfi – szólt közbe határozottan az Öreg. Másik két társuk csendben figyelt.
- … mi pedig négy, nagyon éhes fiatalember vagyunk. Ha érted, mire célzok.
- Úrfi, elég legyen! – az Öreg valamilyen oknál fogva hátrébb lépett és elrakta kését.
- Segítenél rajtunk? Habár, ha belegondolok, ez elég ostoba kérdés… Inkább parancsolom – Úrfi rá se hederített bajtársára, már közvetlenül Souka előtt állt. A lány reszketett. Próbálta elfordítani fejét, de támadója elkapta és kényszerítette, hogy ránézzen. Másik kezét végigfuttatta Souka arcán, utána a nyakán, le egészen a melléig. Ott megpihent pár másodpercre, majd továbblendült, de csak annyira, hogy a késsel felpattintson pár gombot az ingjén. A lány mellkasának egy része szabaddá vált. Souka sikítani próbált, de nem jött ki a torkán egy hang se. – Na mi van, megnémultál? Sikíts csak, szeretném hallani a hangodat! Régen volt már dolgunk ilyen tetszetős, védtelen, fiatal lányokkal… Nem tudok betelni a látványoddal. Magamnak akarlak, most azonnal! – Úrfi magához rántotta Soukat, ami láthatóan élvezettel töltötte el. Tapogatni kezdte a lány melleit, miközben a nyakát csókolgatta. Souka nem tudott mit tenni, tűrte, ahogy régen is. Bár ez annál sokkal rosszabb érzés, hiszen itt már nem csak kisgyerekek csipkelődéséről van szó...
Váratlanul pofon csattant és Souka a földre esett.
- Úrfi, bírj magaddal! Mi lenne, ha nem az utca közepén játszanád magad? Bármikor elkaphatnak!
Öreg és Úrfi hangos szóváltásba keveredtek. Előbbi erősen ellenezte utóbbi ténykedését, ezért is vágta pofon. Amíg hangosan vitatkoztak, Souka végre levegőhöz jutott. Nem könnyebbült meg, hiszen még mindig körbeállták. Hogyan menekülhetne el? Kihasználhatná az átmeneti figyelmetlenségüket, de nem hitte, hogy ilyen állapotban messzire jutna. Áldozatul pedig egyáltalán nem akart esni.
Hirtelen egy fuvallat söpört végig rajtuk, hideg és hátborzongató, ezt pedig szokatlan sötétség követte. Lehűlt a levegő, a lámpák fénye kialudt, csak az a kevés világított, ami a Holdból átszűrődött. Souka egyből észrevette: egy magas alak bontakozott ki az árnyékból. Léptei visszhangot vertek, kabátja lobogott az általa keltett huzatban. A lány szemei elkerekedtek.
- Dante? – suttogta maga elé.
Képtelen volt elhinni. Pedig ő az. A férfi pár lépéssel a csoportosulás mögött megállt, fekete haját meg-meglibbentette a szellő. Nem szólt és nem mozdult, de addigra már észrevették Úrfiék is.
- Hát te meg ki az ördög vagy? – vetette oda neki kést szegezve rá Úrfi. – Nem látod, hogy épp elfoglaltak vagyunk?
- Nem is zavarnék, csak épp erre jártam – az idegen mély hangja Souka szívéig hatolt. Nem akarta, hogy megint itt hagyja szó nélkül. De mit tudna tenni? Az alak egy röpke pillantást vetett a földön fekvő lányra, majd indult is.
- Segíts! Segíts, kérlek! – kiáltott az utána. Souka valahogy sejtette, hogy reménytelen, amit tesz, ennek ellenére próbálkozott vele.
- Ugyan minek kéne segítenem rajtatok, embereken? – a férfi rá se nézett. – Nekem annál jobb, ha egymást pusztítjátok.
- Semmit nem jelent neked, hogy pár napja én védtelek meg? – Souka nem akarta feladni ilyen könnyen. – Semmit?
- Nem kértelek rá. Te voltál olyan ostoba, hogy magadtól megtetted – az idegen továbbindult.
- Kérlek… legalább egyenlítsd ki a dolgot… - a lány nem akarta elhinni, hogy valaki ennyire nemtörődöm legyen. Mindig megvédte és ez se érdekli? Biztos, hogy ez az alak az, akinek gondolja? Valami azt súgta, igen. – Kérlek… Dante…
Az utolsó szóra a férfi megtorpant és visszanézett. Souka magába roskadva ült a földön, fölötte a négy támadójával. Dante… Honnan ismeri ez a lány? Viszont annyiban igaza van, hogy ennyivel tartozik neki. Olyan szánnivaló, olyan nevetséges, olyan gyenge – és mégis megvédte őt pár napja. De miért? Kérdések hada forgott a fejében. Talán a lánytól választ kaphat rájuk. Ahhoz pedig meg kell mentenie ezektől az útonállóktól. Pedig ma nem akart megölni senkit, nem volt hozzá hangulata. Egyszerűbben intézi el őket.
Dante megfordult. Pusztán a tekintetével sikerült elzavarnia kettőt a támadók közül. Öregnek nem állt szándékában ellenállni, odébb is húzódott. Úrfi azonban egyből nekirontott a késével. Dante ördögien elmosolyodott és hanyagul félreütötte a rárontó férfit. Úrfi kezéből messzire repült a kés, ő maga pedig megtántorodott, de lendületéből nem vesztett. Újra támadott, a puszta kezével. Dante elkapta a karját és kicsavarta, hogy Úrfi ne tudjon támadni.
- Hiába próbálkozol, nem győzhetsz ellenem – nevetett fel sötéten, majd ellökte Úrfit.
Annak se kellett több, egyből menekülőre fogta, magával húzva Öreget is. Dante tekintetével végigkísérte, ahogy eltűnnek az utca végén befordulva és még hallotta, ahogy Úrfi megfenyegeti, bár számára ez nem adott okot félelemre.
Felsóhajtott. Micsoda ostoba lény az ember! Azt hiszi, üres szavakkal félelmet kelthet. Nevetséges.
Köhögést hallott, a hang irányába fordult. Souka a földön ült, testét egy újabb roham rázta. Nem tudott örülni neki, hogy megmenekült, maga sem tudta, miért. Könyörögnie kellett Danténak. De ez hogy lehet? Régen szó nélkül megtettek volna ennyit egymásért. Régen… Hosszú évekkel ezelőtt.
A köhögés elmúlt, Souka felnézett. Dante állt előtte, de mégse hasonlított arra a fiúra, akivel olyan jól összebarátkozott. Magasra nőtt, vékony maradt, hosszú, fekete haja összekócolódott. Egy fehér inget, fekete nadrágot, fekete térdig érő csizmát és ugyanilyen színű, bokáig érő kabátot viselt. Arca most is szép volt, a legszebb pedig csillogó zöld szeme. Megvetéssel tekintett le rá, hangja is hasonlóan szólt.
- Ki vagy te? – tette fel a kérdést.
- Tessék? – Souka megdöbbent. Erre nem számított egyáltalán. Ez csak egyet jelent: Danténak fogalma sincs róla, hogy kicsoda ő. Ebből következően nem emlékszik az árvaházban töltött kis időre sem. Hogy lehet… - Te egyáltalán nem tudod, ki vagyok?
- Kellene? – Soukának fájt ez a válasz, ahogy az is, hogy Dante a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta. Sokkal inkább tűnt úgy, hogy terhére van ez az egész.
- De hiszen ismerjük egymást… - Souka lassan felállt és leporolta magát. Megpróbálta begombolni az ingjét, de Úrfi leszakította róla a gombokat, így nem tudott vele mit kezdeni. Majd szerez egy másikat, nem mintha olyan nagy szüksége lenne rá erre a kis időre…
- Nem foglalkozom emberekkel – jéghideg szavak. Dante figyelemmel kísérte Souka mozdulatait.
Alacsony lány volt, vékony alakkal, hosszú szőke fürtökkel és mélykék szemmel. Ahogy pár pillanatig elmerültek egymás tekintetében, megint hatalmába kerítette az érzés, hogy valahonnan valóban ismerik egymást. Csak tudná, honnan és hogyan. Sosem került kapcsolatba emberekkel, mindig elkerülte vagy egyszerűen csak lemészárolta őket. Meg kell tudnia, ehhez pedig kérdeznie kell a lányt. Nem akarta a társaságát, elfordult és már indulni készült. Egy kezet érzett a sajátján és csak egy halovány suttogást hallott maga mögül:
- Dante, hát nem te vagy az?
Dante egy pillanatra elvesztette önuralmát. A kezet még könnyedén lerázta magáról, azt azonban már nem viselte ilyen jól, hogy a nevén szólították. Honnan ismeri? Senki halandó ember nem tudhatja!
Hirtelen fordult és egyik kezével elkapta Souka torkát, majd egy ház falának lökte. A lánynak meglepődni se maradt ideje, a szorításban nem tudott megmozdulni és levegőhöz is épphogy jutott. Nem is nagyon akart ellenkezni. Ha Dante valóban nem emlékszik rá, akkor teljesen mindegy, mi történik vele, nincs értelme tovább mennie. Legalább lerövidíti azt az amúgy is kevés időt. Egymást nézték, hosszan, szavak nélkül.
- Miért nem próbálsz menekülni? Miért nem ellenkezel? Miért nem kiáltasz segítségért? – rivallt rá ingerülten Dante. Egészen állatiasan festett, arca eltorzult a dühtől, egész lényéből áradt a gyűlölet és a rosszakarat.
- Mert már nem számít az életem… - Souka alig tudta magából kipréselni a szavakat. – Kerestelek, és amikor végre megtaláltalak, meg is védtelek. Te pedig ezt teszed? Tényleg nem emlékszel rám?
- Miért kérdezgeted folyton ezt? – Dante szorított egy kicsit a fogáson.
- Megígérted… régen… - a lány csak ennyit tudott kinyögni. Szeméből könnyek csordultak ki és folytak le a férfi kezére. Meleg és ismerős.
Dante mintha már érezte volna valamikor régen a bőrén. Nem értette. Rosszul esett neki látni a lányt sírni. Nem ellenkezett, nem védekezett, nem kiabált segítségért – csak sírt. Tényleg őt kereste? De miért vállalt ilyen veszélyeket?
Keze lassan engedett, míg végül vissza nem húzta. Souka megint a földre roskadt és levegőért kapkodott. Testét most a zokogás rázta, fájt ez az egész, amit Dantétól kapott. Nem emlékszik rá, mert ha így lenne, nem támadott volna rá. Hihetetlen, de még ebben az esetben is jól esett az érintése, bármennyire is azon volt, hogy megfojtsa. Nem akart felnézni rá, nem akarta látni, most nem. Előbb tudomásul kell vennie, hogy ez már nem az a fiú.
- Válaszokat akarok – szólalt meg Dante ellentmondást nem tűrő hangon. Souka hallgatott. Milyen válaszokat? Mire? Nincsenek már itt kérdések, nincs mire válaszolni. Óráknak tűntek azok a percek, amik hallgatással teltek. Végül Dante megunta a várakozást és távozni készült.
- Várj – szólt utána halkan Souka és újra megfogta a kezét. Hideg. De nem engedte el. – Válaszolok, amire csak akarsz. Cserébe kísérj el egy darabon, hogy ha úgy adódik, megint megvédhess. Valamit valamiért, áll az alku?
Dante bólintott. Felsegítette a lányt és anélkül, hogy akár egymásra néztek vagy szóltak volna valamit, elindultak előre. Souka arra gondolt, hogy talán ha egy kis időt együtt töltenek, akkor sikerül ráébreszteni Dantét a valóságra. Sikerül visszaemlékeztetni arra, hogy ismerik egymást. Ha mégse, akkor legalább egy kis időre a védelmét élvezheti.
Némán haladtak egymás mögött, Souka kissé lemaradva. Dante fejében lassan már túlcsordultak gondolatok, bármennyire nem akart foglalkozni velük. Szeme sarkából a lányt figyelte. Reményvesztett, magányos. Miért érdekli őt mindez? Olyan szánalmasan fest, a földet bámulja csak, lépései ólomsúlyúak. Mintha valami összetört volna benne. Már nem látta rajta azt a lelkesedést, ami eddig hajtotta. Miatta lenne? Ostobaság. Mégis… ahogy nézte, kicsit megszánta. Nem érzett még ilyet ezelőtt sose. Különös… egyszeriben valamit tenni akart a lányért. Megállt és a kabátjából előhúzott egy fekete kendőt.
- Ezt tedd magadra, látom szétszakadt a ruhád – átnyújtotta a lánynak, de nem nézett rá. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha akarna még mondani valamit, de hallgatott.
- Souka – Souka elvette a sálat és a nyaka köré tekerte, hogy elfedje, amit az ingének nem sikerült. – Soukanak hívnak. – Dante felé fordult és merőn egymás szemébe néztek. Egy pillanatig egymástól függetlenül, mindketten négyévesnek érezték magukat. Amikor legelőször találkoztak. Akkor is Souka árulta el előbb a nevét. Ám akkor Dante ámulattal nézett rá, nem ilyen megvetéssel.
- Nem kérdeztem – Dante csak ennyit mondott és olyan hevesen indult el, hogy a kabátja csak úgy lobogott mögötte. Csizmája talpa kopogott a kövön, haja kuszán szállt.
Souka szórakozottan figyelte mindezt, míg el nem mosolyodott. Arra gondolt, hogy az árvaházban se viselkedett vele egyből barátságosan a fiú. Mintha ugyanaz történne. Akkor viszont csak idő kérdése és újra emlékezni fog mindenre. Habár az idő eléggé szorította, mégis ismét reménykedve állt hozzá...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Turist 2015.04.06. 12:26:02
Ha elfogadsz egy tanácsot, minden fejezetet úgy zárj le mint ezt, hogy tudjuk valami érdekes lesz a következőben. Így majd a következőt alig bírjuk kivárni.
dönciii 2015.04.06. 15:30:59
köszönöm, hogy írtál :) igyekszem mindig úgy alakítani, de azért figyelembe veszem a hosszát is, nem szeretném hogy túl rövid vagy túl hosszú legyen az adott rész, de persze az elsődleges szempont, amit te is írtál. örülök, hogy olvasol ^^