ismételten elég rég tettem bármit is ezen a blogon, gondoltam, ideje hagynom valami nyomot magam után. ezért is következzen a következő szösszenet :)

van egy bizonyos manga, Loveless, nekem személyes nagy kedvencem, szerintem még sosem olvastam olyat, ami ennyire durván rányomta volna a bélyegét a kis lelkemre. mindenesetre most nem ez a fontos, a lényeg csupán annyi, hogy ebből ragadtam ki két karaktert, Soubit (az egyik főszereplő) és Kiot (Soubi legjobb barátja), illetve valamennyire megpróbáltam a kapcsolatokat elkapni. hát ez lett belőle.

Értetlenül álltak egymással szemben. Nem mozdultak, levegőt is alig vettek. Csak figyelték egymást, miközben pörögtek gondolataik.
Mi történt? Miért változott meg köztük hirtelen a légkör? Kio nevetni próbált, mint mindig, hogy feloldja ezt a különös hangulatot, de nem ment. Egyszerűen képtelen volt rá. Érezte az ujjaiban, a karjaiban, a lábaiban, az egész testében. Valami megváltozott. De mi? És miért?
Alig néhány másodperccel ezelőtt még olyan könnyedén ugratta a barátját. Majd hirtelen csend lett. Zavaróan és kétségbeejtően nehéz csend. Fullasztó. Kio igazítani akart a szemüvegén, mert érezte, hogy izzadt arcán egyre csak csúszik lefele, de keze nem engedelmeskedett. A legapróbb mozdulatra sem volt képes. Csak érezte, ahogy elönti valami zavaros forróság. Nem tudott nem Soubi mélykék, fájdalmas szemeibe nézni. Választ keresett, de szinte csak ugyanazt látta, amit eddig: kínt, magányt. Hidegséget.
Soubi ugyanazzal a szúrós, kemény tekintettel vizsgálta, amivel a legtöbbször fordult az emberek felé. Egy idegen számára ez sokkal inkább tűnt haragnak, dühnek, de Kio ennél jobban ismerte. Ő tudta, hogy ez az a borzalmas egyedüllét, amivel Soubinak egész életében küzdenie kell. Alárendeltség, kiszolgáltatottság. Magányos. Mégis… olyan magabiztosan szikrázott a szemeiben a kék láng, mint amit sosem lehet kioltani. Soubit éltette ez a fájdalom. Sőt, bármilyen fájdalom. Tisztelte azokat az embereket, akik kínoknak vetették alá. Egészen pontosan azt a két embert, akik ráadásul testvérek is voltak, mégis a lehető legkülönbözőbb módon bántak vele.
De most valami más szólalt meg Soubiban. Valami, ami a sajátja. Valami, ami nem köthető parancshoz, mégis jelen van. Csak pár szó kellett a folytonosan flörtölő Kiotól. Valami megváltozott közöttük az elmúlt pillanatban. Soubi ismerkedett az előtörő nyomással, ami a mellkasát környékezte. Fájdalom? Nem, az nem ilyen.
Tett egy határozott lépést, ám Kio mintha kővé dermedt volna. Alig néhány centi választotta el őket egymástól, de mégsem fordultak el. Hirtelen Soubi egyik kezével megragadta Kio arcát és annyira közel hajolt hozzá, hogy az orruk hegye már-már összeért. Kio szíve nagyot ugrott a helyén. Mi ez…? Mióta ismeri Soubit, folyton vágyott erre a pillanatra, de sosem gondolta komolyan. Legalábbis ebben a helyzetben úgy érezte. Megrémült. Hátrálni akart, de nem sikerült. Oldalra akart fordulni, de Soubi erősen tartotta. Nem a kezével – a nyakán lévő sebhellyel.
Kio ismerte.
Beloved.
Ez az egy szó rabul ejtette. Vajon illik Soubira? Beloved… szeretett… Nincsenek barátai. Nincs családja. Nincs senkije, leszámítva a gyerek Ritsukat, és az ő kegyetlen bátyját, Seimeit. Meg persze ő, Kio, az egyetlen barátja. Barátok…
Kio és Soubi tekintete egy ugrással találkozott össze. Ugyanaz a hideg kékség… mégis megcsillant benne valami más. Kio észrevette a megfelelő pillanatban. Mi lehet az? Meg akarta fogni. Mindig is sejtette, hogy más van e mögött a kemény arc mögött. A szigorú tekintet magányt rejteget és félelmet. Hiába hangoztatja mindig ennek ellenkezőjét, ott van. Látta.
-      Sou-chan…? – lehelte Kio Soubi arcába, akinek egyszeriben meglágyultak a vonásai. Az a valami a szemeiben megnőtt, kitárta a szárnyait, akár egy pillangó. Eltűnt minden fagyosság és kellemes melegség vette át a helyét. Soubi szája megrezdült, mintha mosolyra akarna fordulni.
Soubi hátrahajolt, sóhajtott egyet, majd visszalendült. Két kezével elkapta Kio karjait, fejét a mellkasának támasztotta. Kio megrémült: sosem látta még ilyennek Soubit. Mindig olyan erősnek, olyan magabiztosnak mutatta magát. Miért teszi akkor most ezt? Miért kapaszkodik ő belé? Kio nagyon jól tudta, hogy Soubit parancsok irányítják. Most mégis úgy érezte, ő az, aki parancsol. Úgy döntött, nem engedi el. Nem ad neki esélyt a távozásra. Maradásra bírja. Nem mintha… Kionak eszébe sem jutott magára hagyni. Értetlenkedett, de mégis értett. Lassan térdre ereszkedett, hagyta, hogy Soubi az ölébe boruljon. Hosszú, világos haját kisimította arcából, így megláthatott néhány könnycseppet. Soubi… sír? Miért? És miért az ő társaságában?
Kio nem akart válaszokat, csak tartotta a barátját, nehogy teljesen elsüllyedjen a bánatban. Percek teltek el.
-      Kio – Soubi hangja valahonnan messziről szólalt meg. – Köszönöm… hogy a barátom vagy – Soubi még szorosabban markolta barátja karját, de Kionak édes volt ez a fájdalom. Sohasem kapott tőle ilyen szavakat, de mosolyogva fogadta. Barátok… Ez lenne az oka? Ezért mutatná magát Soubi ilyennek? Ezért fedné fel a gyengeségét? Kio nem akarta elengedni. Tartani fogja, ameddig csak telik tőle.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.