uhh, most látom csak, hogy egy hónapja nem folytattam... mondom én, hogy a bloggolás nem nekem való... ^^

a történet folytatódik, csak közben eltelt pár év, és Souka már szinte felnőtt.

Valahol a közelben lövések dördültek. Souka felkapta fejét, pedig már majdnem hozzászokott a hanghoz: itt a városban állandóan hallotta. Folyton harcoltak egymással, bár eddig még sose látta, kicsodák. Mindig meghúzta magát, nem akart ilyesmibe belefolyni. Őt más célok vezérelték, ezért tartózkodott ebben a városban, bármennyire nem volt kedvére.

Füst, bűz, mocsok, szenny, bűn mindenfelé, minden utcában, minden sarkon, minden házban. Akár a Bűn Városának is hívhatták volna. Nem lehetett elég óvatos, de megpróbált nem feltűnni. Általában sikerült, aminek kifejezetten örült. Legalább senki nem kérdezősködik, senki nem akarja megtudni, hova tart és miért.

Tizenöt év telt el azóta, hogy az a fiú egyik napról a másikra eltűnt az életéből. Azóta se hallott róla semmit. Hiába nőtt fel közben, hiába hagyta el az árvaházat, hiába ment bármerre – egyetlen apró nyommal se találkozott. Akárhányszor eszébe jutott, miket mondott neki a fiú, úgy érezte, cserbenhagyták. A szavak könnyedén peregtek le emlékezetében, a hozzátartozó kedves hang és a szép arc élénken jelent meg. Nem tartotta be szavát, Souka ennek ellenére azonban nem felejtette. Soha, egyetlen napra se felejtette el. Valahol a szíve legmélyén remélte, hogy ezen az úton még találkozik vele. Hiába teltek a napok, a hetek, Souka reménye ugyanolyan szilárd maradt.

Egy hirtelen jött köhögő roham megtorpanásra késztette az utca közepén. Gyakran történt vele ilyesmi, tudta, hogy ha megnyugszik, akkor hamar elmúlik. Próbálta mélyen venni a levegőt, már amennyire tudta. A köhögése lassan enyhült és úgy végződött, ahogy az elmúlt két hónapban többször is: vérrel. Souka beletörölte egy rongyba és a sötét, csillagtalan, szmoggal teli égre tekintett.

-          Dante, merre járhatsz? – továbbindult, egy percet sem akart vesztegelni, annál drágább volt az ideje.

Úgy érezte, mintha szíve kissé ütemtelenül verne. Mélyen lélegzett, hogy megnyugodjon, nehogy valami rosszabb történjen vele itt, ebben az idegen és barátságtalan városban. Éjszakánként gyakran előfordult, hogy céltalanul bóklászott, nem volt hol aludnia és senkitől nem tudott útbaigazítást kérni. Ilyenkor zajlottak ezek a harcok, amiknek a zajai visszhangzottak az épületek között. Lövések, kiáltások, puffanások, léptek szapora zaja.

Ahogy sétált, egyre közelebbről jöttek a hangok. Mintha a következő utcán befordulva zajlana mindez. Kicsit megijedt. Mi van, ha észreveszik és ő is belekeveredik az egészbe? Ha baja esik? Mit számít. Ha csendben marad, talán nem foglalkoznak vele. Vett egy mély levegőt és megtette az első lépést. Hiszen régen Dantét is mindig megvédte…

Tizenöt évvel ezelőtt.

Négy évesen.

Akkor még kicsit másképp látta a világot, és akkor ott volt Dante. Sose felejti el, amikor először nézett bele abba a gyűlölettől izzó zöld szempárba. Ölni lehetett volna azzal a tekintettel. De csak idő kérdése volt, hogy Soukára másképp nézzen. Hetek múltával a lány vált az egyetlenné, aki kiáradó örömöt kapott tőle. Szeretett azokba a zöld szemekbe nézni és visszaemlékezni is rájuk. Olyan őszintén, olyan boldogan csillogtak, olyan…

Gonosz. Souka megtorpant, épp az egymással küzdő felek mellett, de szerencsére azok nem vettek róla tudomást. Mégis… mégis, valami nem stimmel. Valami nem úgy megy, ahogy kellene. Souka szemügyre vette a mellette lévő csoportosulást. Vagy tíz fekete ruhás lövöldözött mindössze egyetlen emberre. Látszólag csak karcolhatták eddig, mert az alak alig sérült meg, biztosan állt a lábán, bár folyamatosan hátrálásra kényszerítették. Mosolygott. De nem örömében, sokkal inkább volt ez egy ördögi mosoly. Rettenetes. Fekete haja lobogott mögötte, mintha valami démoni erő fűtené belülről. A kisugárzása is sötétséget vetett köré. És a szeme… a szeme szinte világított… Souka ezen lepődött meg igazán. A zölden izzó szemek túlságosan is ismerősnek bizonyultak számára, eltekintve a gyűlölettől, mely áradt belőlük.

-          Dante? – suttogta maga elé a lány hitetlenül. Hol van az a békés, nyugodt boldogság? Hol van a nevetés? Hol van a szeretet? Biztosan mindez odaveszett az elmúlt évek során. Mert nem állt mellette. Nem védte meg… Gondolkodás nélkül cselekedett, pont ugyanígy, mint először. – Állj! Dante! Dante! – kiabálta és anélkül, hogy végiggondolta volna, mekkora veszélybe sodorta magát ezzel, beugrott a két támadó fél közé, háttal a férfinak, karjait védekezően kitárva. – Hagyjátok békén! – Látta a megütközést a fekete ruhások arcán. Azok egymásra nézegettek, nem tudták, mitévők legyenek.

A lány megjelenése nem várt eseményként hatott. Csak álltak egy helyben és a fejüket rázták. Souka szíve ismét hevesen vert, egész testében remegett. Mit, mégis mit művel? Mi van, ha ez a férfi nem is az, akinek gondolja? Mit számít… Lehajtotta a fejét és maga elé suttogta:

- Csak hagyjátok… békén… - A fekete ruhások suttogni kezdtek egymás között. Egy apró légfuvallat libbent végig Souka arcán. Hátrafordult: a rémisztő férfinek csak a távozó hátát látta a sötétben. – Hé, várj már! – kiáltott utána. – Hallod?

-          Kösz a segítséget! – az vissza se fordult, csak intett a kezével és eltűnt a város sötétjében.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.