Dante és Souka immár együtt folytatják útjukat. vissza fog emlékezni Dante, honnan is ismeri Soukat? mi történik kettejükkel?

viszonylag hosszabb rész következik, amit már megannyiszor át akartam írni, mert elég... hogy is mondjam, egyszerű, de még nem jutottam el addig egyszer sem. talán majd ennek is eljön egyszer az ideje :)

Újabb három nap telt el, amióta együtt folytatták útjukat. Dante időnként akár órákra is eltűnt. Souka ettől először nagyon megijedt és teljesen kétségbeesett, de valami azt súgta neki, nincsen semmi baj. Visszajön.
Mindig visszajött.
Azonban sose szóltak egymáshoz. Souka eleinte próbálkozott vele, de Dante arckifejezése arra késztette, hogy ne folytassa. Így kénytelen volt csendben követni a férfit. Úgy tűnt, céltalanul bóklásznak, de valójában Dante nagyon is határozottan haladt. Kifelé a városból. Minél közelebb jutottak a pereméhez, Soukának egyre furább gondolatok tolakodtak a fejébe. Hiszen ő is erre tartott eredetileg…
A harmadik nap végére elértek a külvárosba, ahol csupa elhagyatott kertes házra bukkantak. A legtöbbet már benőtte a sűrű növényzet, ami nem talált magának elég teret a kertben, de volt egy, ami nem tűnt olyan régóta üresen állónak. Dante egy szó nélkül átugrott az alacsony kerítésen, benyitott a házba, majd miután megbizonyosodott róla, hogy nincs bent senki, intett Soukának és bementek. A lak nem volt nagy, ellenben nagyon otthonos és kényelmes. A falat fényképek díszítették, a fogason még ruhák lógtak. Hova tűnhetett innen mindenki? A lány borzongva járt körbe. Mintha csak tegnap hagyták volna el az itt lakók… Mi történhetett? Egyáltalán az egész környéken mi történhetett?
-          A hűtőben még van valami ehető, ha esetleg éhes vagy – szólt ki Dante a konyhából.
Souka összerezzent a hangjára, de éhes gyomrának nem tudott már parancsolni. Átsétált a konyhába és nekilátott összedobni valamit. Nem értett nagyon az ilyen dolgokhoz, de egy-egy szendvics még nem esett nehezére. Dante a konyha közepén álló fa asztalnál ült, lábait annak lapjára vetve. Hátradőlt, kényelembe helyezte magát és nekilátott a szegényes vacsorának. Souka vele szemben foglalt helyet és ő sem szólt, amíg be nem fejezte az evést. Utána még egy kis ideig csak bámult maga elé, de végül felnézett Dantéra. A férfi hátradöntötte fejét és látszólag lehunyt szemmel pihent. Így kabát nélkül még ülő helyzetben is elég nyúlánknak tűnt. Kezei és lábai hosszúak, emellé magas is. Hihetetlen, hogy megnőtt az a kisfiú! Pedig gyerekkorában milyen alacsony volt... És most milyen jól festett.
-          Dante? – szólalt meg halkan Souka, miközben őt figyelte.
-          Mondtam már, hogy ne hívj így – morogta maga elé, de nem várt választ. Lustán kinyitotta egyik szemét és még odavetette: - Mi van?
-          Megfésülhetlek? – a lány tudta, hogy rettentő nevetségesen hangzik ez a kérés, de nem bírta már, hogy nem szólnak egymáshoz. Emlékeztetni akarta társát és ezt megfelelőnek találta.
Dantét meghökkentette a kérdés, ilyesmire nem igazán számított. Ám úgy vélte, baja nem származhat belőle és legalább a lány is nyugton hagyja utána, így egy vállrándítással jelezte, hogy felőle legyen. Souka arca egyből felderült, felugrott helyéről és elszaladt. Pár perc múlva újra megjelent az ajtóban.
-          Gyere, van itt egy kényelmes kanapé! – kezében egy fésűt lóbált.
Dante kelletlenül felállt az asztaltól és a lány után ment a másik szobában, ahol valóban egy nagy és puha kanapé terült el. Souka már ott ült és mutatta a férfinak, hogy üljön mellé. Annak látszólag nagyon nem volt ínyére ez az egész, de valamiért mégis engedelmeskedett. Még ő maga is meglepődött.
Mit akar ez a lány? Miért akar mindenáron kapcsolatot teremteni vele? Mire megy ki a játék?
Elhelyezkedett, egészen közel ültek egymáshoz. Dante zavartnak érezte magát. Miért esik ilyen jól a közelsége? Szinte már érezte a bőre melegét. Souka a kezébe fogott egy kevés éjfekete hajat és óvatosan, nehogy meghúzza, fésülni kezdte. Dante újfent meglepődött. Mennyire jól esett az érintése! Lehunyta szemét és hagyta a lányt. A puha keze, a törődés, az óvatosság… nem gondolta volna, hogy ez ennyire jó. Mint ahogy régen…
Egy kislány és egy kisfiú jelent meg gondolataiban. Ugyanígy ültek és a lányka ugyanígy fésülte a fiúcska kócos tincseit. Közben pedig nevettek. Gondtalanul, szinte boldogan…
Dante szemei hirtelen tágra nyíltak és a falra meredt. Pont egy fénykép lógott előtte egy boldog, négy fős családról. A két gyerek egymás karjaiban nevetett a fényképészre, szüleik úgyszintén. Nevetés… boldogság… ismerte volna valaha ezeket a dolgokat? Része volt valaha belőlük? Elbizonytalanodott. Lehetetlen. Ő nem az, akinek ilyesmi kijár. De az az emlék… és ezek az érzések… Souka észrevette, hogy Dante a fényképet nézi. Felsóhajtott.
-          Milyen szerencsés gyerekek, hogy egy boldog családban élhettek! – jegyezte meg halkan. – Nekünk nem jutott ki ebből. De mi legalább ott voltunk egymásnak.
-          Mi… - ismételte halkan Dante. Megfordult és Soukára nézett. – Hogy érted, hogy mi? Miért mondogatod állandóan ezt? Nem ismerlek…
-          Miért vagy ilyen? Dante, hiszen mi már találkoztunk régen! – a lány maga mellé tette a fésűt és igazgatni kezdte a fekete hajat. – Lehetetlen, hogy egyáltalán nem emlékszel rám… pedig megígérted…
-          Miért kéne emlékeznem rád? Nem foglalkozom hozzád hasonlóakkal. És teljesen biztos vagyok abban is, hogy nem ígértem neked semmit. Ostobaság, összekeversz valakivel!
-          Hogyan keverhetnélek össze? Tizenöt éve várok arra, hogy vissza gyere, ahogy ígérted és minden olyan legyen, mint régen volt. Dante! – gyengéden megszorította a férfi kezét és meglepetésére az nem húzta el. – Nem tudom, mi történt veled, de egyben biztos vagyok: TE vagy az a kisfiú, akivel tizenöt évvel ezelőtt találkoztam az árvaházban. Te is azért kerültél oda, mert a szüleid magadra hagytak, ebben hasonlítottunk. A legelső találkozásunkkor megvédtelek a többi gyerektől, és bekötöztem a lábadat, hiába nem akartad engedni. Utána bekísértelek a dadusokhoz, megfürdettelek és ugyanígy megfésültelek. Akkor azt mondtad, kedvelsz. Hosszú heteket töltöttünk együtt, elválaszthatatlanul, bujkáltunk, játszottunk, sétáltunk az erdőben, ültünk a folyóparton, feküdtünk egymás mellett és bámultuk a felhőket. Nevettünk, őszintén, szívből. Azt állítottad, még soha senkivel nem nevettél úgy, mint velem. Boldogok voltunk. Csak aztán… - Souka elhallgatott és elfordult. Soha semmi nem fájt még annyira életében, mint az a reggel, amikor nem találta Dantét sehol. Mintha belőle téptek volna ki egy darabot. Pár könnycsepp gördült le az arcán, de nem akarta mutatni. Fölösleges. Érezte, hogy a férfi elengedi a kezét, feláll és távozik.
Souka nem mozdult. Nem tudta, mit tehetne. Nem tudta, mit gondoljon. Olyan reménytelenül ostoba helyzet ez. Nem tudta, mi mást mondhatna még. Felidézte a gyerekkorukat, de társa semmit nem reagált rá. Egy párnát húzott az ölébe és abba kezdett el zokogni. Miért, miért, miért? Miért nem vesz róla tudomást Dante? Pedig már olyan jól alakult minden. De úgy látszik, valamit elrontott. Ebben az elmúlt tizenöt évben olyan nagyon hiányzott neki, de most, hogy itt van mellette, ez valahogy fokozódott. Pár lépés és mégis egy világ választja el őket egymástól. Hogyan érhetné el?
Pár perc múltán Souka álomba sírta magát.

Dante kicsivel később ismét belépett a szobába. Tűnődve nézte az alvó Soukát, miközben egy merész érzés járta át lényét. Úgy, mint régen… Hogyan? Mikor régen? Jelenleg nem érdekelték az ilyen mellékes kérdések. Végigsimította a lány haját, majd leült mellé, az ölébe hajtotta fejét és ő is álomba merült…

Souka az éjszaka közepén valami zajra riadt fel. Körbenézett, de a sötétben semmit nem látott. Annál inkább érzékelte, hogy kényelmetlenül fekszik. Ezekszerint hamar elaludt. De mi lehet az, amin fekszik? Ahogy a szeme lassan megszokta a fénytelenséget, megpróbálta szemügyre venni. Óvatosan meg is tapogatta, és valami puhához ért.
Dante.
Dante hátára dőlve aludt. Ha mindez nem lenne elég, a férfi pedig az ő ölébe hajtotta a fejét. Mi folyik itt? Régen is előfordult párszor, hogy így szunnyadtak el… de most? Amikor világosan közölte, hogy nem emlékszik ezekre a dolgokra? Nagyon érdekes… Felült és kisimította abból a bájos arcból azt a selymes fekete hajat. Olyan hosszú ideig tudná nézegetni… Legalább ez nem változott rajta. Kisfiúként is szép arcának vonásai csak szebbé váltak az évek folyamán. És milyen békésen alszik… Souka elmosolyodott magában. Hiába mondja Dante, hogy nem emlékszik semmire és semmi közük egymáshoz, ebben a helyzetben hiteltelenné vált. Bár ne érne véget az éjszaka…
Felkapta a fejét. Megint hallotta az előbbi zajt. Mintha emberek mászkálnának a kertben. Meg akart róla bizonyosodni, ugyanakkor Dantét nem akarta emiatt felébreszteni. Végre megint védheti. Gyengéden megemelte az alvó férfi fejét, felállt és a párnát tette a maga helyére.
-          Souka… - nyöszörögte Dante álmában, de a lány válasz helyett csak megsimogatta az arcát és távozott a szobából.
Először a konyhában próbálkozott kinézni az ablakon, de ott nem látott semmi mozgást, és amúgy is csak a hátsó kertrész tárult a szeme elé. A bejárati ajtóhoz igyekezett. Egy fél pillanatra elkapta a félelem. Mit fog tenni, ha valaki mégis van odakint? Nyilván attól függ, kicsoda. Ha támadók, akkor egyszerűen csak Dantéért kiált. Megegyeztek, hogy megvédi őt.
Megragadta a kilincset, vett egy mély levegőt és csak utána fordította el. Először résnyire, majd teljesen kitárta. Nem mozdult semmi és teljesen sötét volt. Meg csönd. Souka megnyugodott, hogy csak képzelte a zajt. Visszafordult és már csukta is volna be az ajtót, amikor valaki megragadta a karját. Ijedten vette szemügyre, ki lehet az. A pár nappal ezelőtti támadója, Úrfi.
-          Hiányoztam, aranyom? – tette fel a kérdést a férfi és betegesen nevetett mellé. – Alig vártam, hogy újra láthassalak! De most nem engedlek el, senki nem fog elvenni tőlem! – kés villant a kezében.
-          Engedj el! – kiáltotta Souka és kiverte ellenfele kezéből a kést. Fájdalmat érzett. Vér folyt végig a tenyerén, megvághatta magát. De tovább erősködött. – Eressz már el, nem hallod?
-          Sajnos nem… ti hallotok valamit, srácok? – a közelben mindenhonnan nevetés harsant, úgy festett, minden bokorban bujkál valaki. Ez baj. – Az a rossz hírem van, cicám, hogy akire egyszer szemet vetettem, azt nem engedem el, amíg meg nem szerzem. Pechedre, most te vagy az. De ne aggódj, jól fogok veled bánni… - Úrfi magához rántotta a lányt és tapogatni kezdte.
Soukának egyetlen kétségbeesett ötlete támadt hirtelen. Mivel nem tudott szóhoz jutni, a menekülését csak abban látta, hogy bejut Dantéhoz. Ezt pedig minél hamarabb meg kellett valósítania. Gyorsan cselekedett. Sérült kezével Úrfi arca legyintett, aki egyből oda is kapott. Souka jól számított, bár vércsepp belefröccsent támadója szemébe, aki pedig erre elengedte, hogy kidörzsölje azokat. A lány szabaddá vált egy kis időre. Hátrált és becsapta az ajtót, de ezzel egyidejűleg eldörrent egy lövés is, amit reccsenés követett. Souka kapkodva szedte a levegőt, másodpercekig csak a bejáratra meredt.
Hogy találtak rájuk? Mennyien lehetnek? Egy biztos: bajban vannak. Szólnia kell Danténak.
Sérült keze lüktetett, de már nem fájt annyira. Tompának, lassúnak és gyengének érezte magát. A látása is el-elhomályosult. Nehezére esett megemelni a lábait, de még elbotorkált a szobáig, ahol a kanapé volt. Dante ugyanolyan békésen aludt, mintha semmi nem történt volna. Souka az alkalmatosság előtt térde esett, nem tudott már megállni a lábán. Maga elé nézve vért látott mindenhol. Honnan jön? A kezét vágta volna meg ennyire?
Egyszeriben rádöbbent. A lövés. Valaki lőtt, a golyó átlyukasztotta az ajtót és az oldalán eltalálta. Ruhája már átázott tőle. Fájdalmat alig érzett. Így érne véget? Felnézett. Dante rosszat álmodhatott, mert összeráncolta a homlokát. Souka véres tenyerét az arcára tette és szemébe könnyek gyűltek. Máris itt kell hagynia, pedig épp, hogy újra találkoztak… Kegyetlenség. Mégis mosolyogni kezdett, mert nyugtatta a tudat, hogy megint megvédhette. Ha kell, megtenné még ezerszer. De nem teheti már meg többet.
-          Dante… - suttogta. Társa kinyitotta szemét.
-          Souka?
-          Sajnálom Dante… - a lány halkan sírva fakadt. – Sajnálom…
-          Mit? Miről beszélsz? – Dante megemelte a fejét és észrevette a lány körül összegyűlt vértócsát. – Mi történt?
-          Megtaláltak… én csak… meg akartalak védeni. – Souka lehunyta a szemét. Már levegőt is alig vett, hangok is nehezen jöttek ki a torkán. – Hagyj itt, menekülj… ez a kis idő… már úgy sem számított… örülök, hogy még láthattalak…
-          Kik találtak meg? Miről beszélsz? Mi történt? Souka? – a lány keze erőtlenül hullott maga mellé, a teste ugyanígy zuhant Dante ölébe.
A férfi megfogta és hirtelen emlékek tömege rohanta meg. Szülei elhagyták, így egy árvaházba került. Rögtön az érkezése után belekötött három árva, de egy kislány megvédte… Ő elutasította, de a kislány ennek ellenére se fordult el tőle, bekötözte a lábát, később megfürdette, megfésülgette… kedvelte őt… és mennyi időt töltöttek együtt békében, boldogságban… mennyit nevettek… a kislány egyedül vele foglalkozott ennyit, mindig együtt voltak. Titkokat osztottak meg egymással az erdőben a rejtekhelyükön… a kislány nem hagyta volna el semmiért sem… ő pedig…
Most már emlékezett. Ígéretet tett, hogy ha el is kell válniuk kis időre, keresni fogja a lányt, kerüljön bármibe is és újra együtt lesznek. Hát ezért mondta neki Souka azokat a dolgokat? Ő pedig semmibe vette… Pedig minden igaz volt. Tizenöt évvel ezelőtt azzal a tudattal hagyta magára Soukát az árvaházban, hogy megvédi egy sokkal rosszabbtól és egyszer majd újra felkeresi.
De nem tette. Másképp alakult a sorsa és szépen elfeledkezett Soukáról. A lány azonban nem. Ő kitartott idáig. Abban a hiszemben, hogy Dante még mindig segítségre szorul. Pedig kettejük közül neki volt szüksége védelemre világ életében. Dante kinyitotta a szemét és szorosan magához ölelte Soukát. Még lélegzett, még vert a szíve, nem halt meg. Micsoda megkönnyebbülés!
-          Souka… már emlékszem – suttogta neki Dante. – Mindenre emlékszem. Sajnálom, hogy ott kellett hagynom téged. Ha felépülsz, ígérem, elmondom, miért tettem. De most pihenj… - homlokon csókolta az eszméletlen lányt, felemelte és a kanapéra fektette. Rátette kezét a golyó ütötte sebre, ideiglenesen elállítva a vérfolyamot. – Köszönöm mindazt, amit értem tettél, de ezért most valakinek bűnhődnie kell.
Dante olyat érzett, amit már rég nem. Kimondhatatlan mértékű haragot és bosszút, vérszomjat, vágyott arra, hogy valakit megöljön. Nehezen bírta tartani magát. Ökölbe szorította kezét, szinte remegett az indulattól. Kopogó léptekkel, lassan távozott a szobából a bejárati ajtó irányába. Egy apró lyukon fény hatolt be, mindenbizonnyal átütötte a golyó, ami eltalálta Soukát. Egy vértócsa közepén állt meg. Souka vére. Dante arca eltorzult a dühtől, egész alakja állatias formát kezdett ölteni. Az ajtót egyetlen rúgással darabokra törte, mögötte tucatnyian várakoztak, élükön Úrfival.
-          Már megint ez a fickó? – kérdezte unottan Úrfi. – Mondtam már, hogy ne állj az utamba. Ami az enyém, azt megszerzem. Szemet vetettem arra a csajra, tűnés!
-          Senki… nem… érhet… SOUKÁHOZ! – Dante eddig tudta türtőztetni magát. Mondanivalója végére már ordított.
Úrfi csak kacagott, de hamar elnémult, amikor meglátta, kivel is van dolga. A nyúlánk, jóképű férfinek nyomát se látta. Az alak zöld szeme fényesen izzott, már-már azzal is gyilkolni lehetett volna. Szájából kilógtak hosszú és hegyes metszőfogai, homlokából két oldalt ugyanilyen szarvak álltak ki, hosszú éjfekete haja a feje körül úszott a levegőben. Karjai és lábai hosszú szénfekete karmokban végződtek, ráadásul oldalából még két ugyanilyen kar nőtt ki. Nadrágja csak cafatokban maradt meg, csizmája és inge darabokra szakadt. Hátából egy hatalmas, formáját állandóan változtató szárny meredt ki, melynek anyagát nehéz lett volna meghatározni. Leginkább füstre hasonlított. Dantét áthatolhatatlan sötétség, félelem és gyűlölet vette körül, melyet hamar kiterjesztett az egész kertre, de ha akarta volna, az egész utcát ellepi vele. Úrfi és cinkostársai dermedten álltak és rettegve figyelték a szörnyeteget, aki tekintetével első áldozatát kereste. A támadók képtelenek voltak mozdulni, lebénította őket a csontig hatoló félelem. Sose láttak még csak hasonlót se. Legtöbbjük félelmében maga alá csinált.
-          A gyávábbak futhatnak is – Dante mély, ördögien zengő hangon szólalt meg. – De felesleges, úgyis megtalállak titeket, bárhol is legyetek.
-          Mi-mi-mi… mi a fene vagy te? – Úrfi cérnavékony és rémült hangja hamar elveszett a sötétségben.
-          A Kezdet, a Vég, az Élet, a Halál, a Minden, a Semmi… hívj, ahogy akarsz. De tudd: egy olyan démon áll előtted, akitől még a saját fajtársai is rettegnek, még egymás között is csak suttogják a nevét – Dante hátborzongatóan, kárörvendően felnevetett.
Úrfinak sikoltania se maradt ideje, a démon már el is kapta és négy kezével négy részre tépte, majd ment is a következő áldozata felé...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Turist 2015.04.30. 18:24:38

Szia, köszi az újabb részt, bár látom már egy ideje kint van, csak elfeledkeztem róla:(

Azt írtad az elején, hogy egyszerű rész pedig elég komoly dolog derült ki. Meg is lepődtem, hogy fantasy is belekerült. Ez az alap ötlet volt vagy írás közben jobbnak tűnt így alakítani?

Viszont az elején egy dolgot nem értettem. Három napig sétáltak mire átjutottak a városon?

Mindenesetre várom a folytatást, bár biztos nehéz lehet a vizsgák mellett. Ha jól látom nagyon olvasód sincs :(

Válasz erre 

dönciii 2015.05.02. 12:19:31

@Turist: köszönöm ^^ olyan jó érzés tudni, hogy legalább egy ember biztosan olvassa, amiket firkálgatok :)
igen, alapból szántam bele egy kis fantasyt, még ha nem is sikerül olyan jól belefűznöm.
a 3 napot tudjuk be az írói szabadságnak :))
hát a történet maga megvan végig, csak azért rendesen kell rajta finomítgatni, még annál is jobban, mint ahogy kikerül ide. de igyekszem, már csak a kedvedért is, meg mert olvasol :)

Válasz erre 

Turist 2015.05.03. 10:01:58

@dönciii: Ha ennyit dicsérsz még elpirulok :) Tudom hogy megvan a történet, mondtad valamikor. Ennek külön örülök, úgy utálom mikor valamit félbehagynak a készítők vagy a fordítók és nem tudom meg a végét.
Semmi gond nem volt azzal ahogy a fantasy belekerült csak félek, ezután egyszerű életük lesz. Legyőznek mindenkit, összeházasdoknak, csók :D

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: