már megint elég rég volt bejegyzés, de sajnos nem nagyon jut időm rá, hogy akármit is blogoljak (meg továbbra is fenntartom a tényt, hogy ez nem nekem való dolog). cserébe hozom Dante és Souka történetének a folytatását.

ezúttal nyugisabb rész következik, miután Dante visszaemlékezett azokra a régmúlt napokra, éberen őrzi Souka álmát...

Souka megörvendett, amikor érzékelte, hogy még él. Mozdulni továbbra sem tudott, csak feküdt. Hogy meddig és hol, azt nem tudta. De élt. Biztosan eszméletét vesztette és most tért magához - vagy ki tudja, mi történt. Egyetlen dolgot volt képes felidézni. Egyetlen személyt. Gomolygó, sötét szárnyakkal, szarvakkal, arcán vérfoltokkal. A karjaiban tartotta és egy lépcsőn haladt felfele. Nem szólt semmit, nem is nézett rá, a szemeit se nyitotta ki. Szörnyetegnek tűnt, de Souka mégse félt tőle. Hiszen ismerte.
Miért félne Dantétól? Sose félt tőle és nem is fog. Dante nem bántja és vele van…

A mészárlás után Danténak első útja Soukához vezetett. Mérhetetlen erejének köszönhetően egy szempillantásba került csak beforrasztani a lány oldalán a sebet. Utána, mit sem törődve alakjával vagy azzal, hogy tiszta vér, felemelte és felvitte az emeletre egy csendesebb szobába, ahol biztonságban tudhatta.
Lefektette a hatalmas és puha ágyba és csak nézte egy ideig. Hogy megnőtt… az emlékeiben szereplő Souka egy apró, rongyos ruhájú, szöszke kislány. Gyönyörűvé vált. Nem is értette, hogy feledkezhetett meg róla… Pedig milyen sokat jelentett neki…
És jelent most is.
Nem tudta, mihez kezdene, ha Souka a védelmében meghalna. Valószínűleg féktelen tombolásba kezdene, amit jelenleg egyáltalán nem akart. De ha itt marad vele és ápolja, akkor minden rendben lesz. Igen. Fordított esetben ő is ugyanezt tenné. Tette is régen.
Dante szorító fájdalmat érzett a mellkasában. Régen… cserébe jól otthagyta. Micsoda hálátlanság… Vajon hogy bírta ki nélküle ezt a rengeteg évet? Ennyire éltette a remény, hogy majd újra találkoznak? Valahogy meg kellene neki mindezt hálálnia… Egyelőre itt maradnak a házban, míg a lány fel nem épül.
Dante hozott vizet, lemosta a lányról a rászáradt vért, a kezén lévő vágást bekötözte és gondosan betakarta. Ezt követően leült az ágy mellé a földre és csak várakozott. Jelenleg mást nem tehetett.

 Mocorgásra ébredt. Dante elaludt az ágy szélén és arra kelt, hogy Souka forgolódik álmában. Egyből fölé hajolt.
     - Souka? Souka, hallasz engem?
     - Dante… ne menj… nem akarlak megint elveszíteni… - nyöszörgött a lány, de nem nyitotta ki szemét, mintha nem is lett volna magánál.
Souka remegett és verítékezett. Dante a homlokára tette a kezét és érezte, hogy szinte lángol. Lázas. Most mit tegyen? A láz olyasmi, amit ő nem tud csillapítani. Souka arcán látszott, hogy kínok gyötrik a belső tűztől. Nem hagyhatja.
Dante berontott a fürdőszobába és valami gyógyszer után kutatott. Feltúrta az összes szekrényt, de amikor sehol nem talált semmit, egyre idegesebbé vált. Végül ordítva vágott földhöz mindent és a mosdókagylóra támaszkodva megállt a tükör előtt. Belenézett. Egy igazi szörnyeteg nézett vissza rá. Ez volt az egyetlen kis titka, amit annak idején nem osztott meg Soukával. Egyben ez volt az oka, hogy el kellett hagynia. Egy démon nem élhet emberek között, főleg nem együtt egy emberrel. Abból semmi jó nem származhat. Az ő fajtája soha életében nem ismerhet olyan dolgokat, mint nevetés, barátság, boldogság. Szeretet. Ám neki mégis kijutott mindebből… Soukának köszönhetően, aki még akkor sem rettent meg tőle, amikor kis híján megfojtotta.
Dante rémesen érezte magát. A gyerekkorában kapott dolgokat később hamar elfeledtették vele fajtársai, amikor nevelést kapott tőlük és kitűzték feladatául, hogy pusztítson ki egy egész várost. Majd még egyet. És még egyet. Ő pedig megtette, emberek ezreit gyilkolta le szemrebbenés nélkül. Már nem jelentett számára egyik se többet húsnál és vérnél. Megvetette, gyűlölte őket.
Ám most… most mégis egy ember életéért aggódik…
Újból szemügyre vette saját tükörképét. Hosszú szemfogai megcsillantak, arcát vér lepte, haja összekuszálódott. Souka nem láthatja meg így. Megrémülne. Talán csalódna is benne.
      - Souka… ne haragudj, hogy nem mondtam el… - suttogta maga elé és egy csapással szilánkokra törte a tükröt.
Lehetőséget látott még abban, hogy a konyhában talál valamit. Halkan lesietett a lépcsőn és ugyanúgy feltúrta a konyhát is. Szétdobált mindent, végül már a szekrény fiókjait is falhoz vágta, miközben kétségbeesetten ordibált és csapkodott. Szerencsére az utolsó fiók legmélyén ráakadt a gyógyszerre. Felfutott Soukához, gyengéden megemelte és itatott vele egy keveset belőle. A művelet könnyen ment, utána visszafektette a lányt, letörölgette a homlokát és egy hideg vizes kendőt rakott rá.
     - Szarvak… Dante… ki ez? – Souka megint álmában beszélt. Dante megfogta bekötött kezét és megsimogatta az arcát, majd annyit súgott neki:
     - Itt vagyok, minden rendben.

Harmadnapra elmúlt Souka láza, addig folyamatosan kapott a gyógyszerből és a vizes borogatásból. Dante kitartóan virrasztott mellette, de egyáltalán nem bánta. Amúgy se igényelte annyira az alvást, mint az emberek, ráadásul minden pillanatban készen akart állni arra, hogy védekezzen. Újra visszaöltötte a korábbi formáját, nem akarta, hogy a magához térő Souka rögtön egy démonnal találja magát szembe. Vajon mit fog szólni, ha megtudja?
Ha megtudja… Mi van, ha nem mondja el? Nem, ilyen nem fordul elő, őszinte lesz hozzá. Hiszen ígéretet tett, amit be kell tartania…
Dante az ágyra hajtotta fejét és próbált nem erre a beszélgetésre gondolni. Hogyan közölhetné? A lány évek óta ő rá vár, mit szólna, ha hirtelen megtudná, hogy az a kisfiú már akkor is a valaha élt leghatalmasabb démon volt? Hogy emberek százezreinek a vére szárad a karmain? Hogy az ő szíve sötétséggel és gyűlölettel van teli, ahova nem fér meg a boldogság, a szeretet? Hogy természetéből adódóan nem foglalkozhat emberekkel?
Dante lehunyta szemét. Egy pillanatra újra az árvaházban találta magát. A kislány a kezét fogta és húzta maga után be az erdőbe.
     - Gyere, mutatok valamit! – kiáltotta izgatottan. A kisfiú nem értette, mire ez a nagy sietség. Már járt máskor is erdőben, olyan nagyon nem különbözhetnek egymástól. Valami mégis hajtotta, talán örömet akart okozni a lánynak azzal, hogy vele tart. – Mindjárt ott vagyunk, látod már azt a nagy sziklát?
Ez volt az első alkalom, hogy Souka megmutatta a titkos helyét a folyóparton. Dantét eleinte untatta, de a hatalmas szikla, amin annyit üldögéltek, egy gyönyörű és felettébb békés, csendes környéken feküdt. Semmi zaj, se emberek, se állatok, csak ők ketten… Hamar megkedvelte a helyet és gyakran is jártak oda. Élvezték, hogy távol lehetnek mindenkitől. Souka se szerette a többi árvát meg a dadusokat, mert folyton csak piszkálták. Olyan könnyedén beszélt mindenről… biztos támaszt nyújtott neki a kisfiú... 
Valami megérintette az arcát a valóságban. Felemelte fejét és azt látta, hogy Souka ébredezik, miközben kezével őt keresi.
     - Dante… - lassan kinyitotta szemét és tekintetét a férfira szegezte. – Nem esett bajod?
     - Souka, hogy érzed magad? – Dante a lány fölé hajolt. Szokatlan érzés ragadta meg: örült. Örült annak, hogy Souka felébredt és látszólag semmi baja. Nem tudta volna szavakba önteni. Milyen régen voltak azok a napok! Annyira megfeledkezett minderről.
     - Mi a baj? – Souka felült, így fejük nagyjából egy vonalba került. Hosszan nézték egymást, arcukat, szájukat, hajukat, szemüket, de nem szóltak semmit. Souka kissé kellemetlennek találta a helyzetet. Miért néz rá így? Mintha egy kis aggódással vegyes öröm csillogna azokban a zöld szemekben. Hogyan lehetséges? – Dante…?
Dante egy szó nélkül egyik kezével gyengéden magához húzta a lányt, egy rövid csókot nyomott a homlokára, majd felállt és kiment a szobából. Souka nem jutott szóhoz. Csak ült és pislogott, de inkább visszadőlt fekvő helyzetébe.
Ez mi volt? Mi történt Dantéval? Ez a reakciója teljesen váratlan volt. Egy kép villant be váratlanul gondolataiba. Egy szörnyeteg, szarvakkal, karmokkal és sötétséggel. Az ölében tartotta. Souka a plafonra meredt. Az a rémség Dante lenne? De hiszen akkora a különbség kettejük között. Valami mégis azt súgta, hogy a kettő egy és ugyanaz a személy. Ha így van, miért titkolja?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.