talán emlékszem még ennek a történetnek az okára, hogy megszületett, talán nem. azt hiszem, nem is érdekes, inkább csak az érzés számít, amit át szeretnék vele adni, hiszen az annyira aktuális.

Az a nap is csak olyannak indult, mint hosszú hónapok óta a többi. Fel se merült benne, hogy ma másként lesz, hiszen ha eddig nem volt másképp, miért pont ma lenne? Nem szeretett erre gondolni.

Még éjjel volt. Feküdt az ágyán, kezében a távirányítóval ugrált a TV-műsorok között. Néha az órájára pillantott, mintha várna valamire. De talán csak az időt nézte, hogy ideje lenne aludnia. Nehezen aludt, nem álmodott, reggel pedig morcosan ébredt. Az idő éjjel három óra környékén járt, lassan készült elhagyni azt. A televízió se adott neki olyant, amivel leköthette volna folyton ugráló figyelmét. Megint nem. Általában sose kapott, sajnálta tőle a doboz. Ő pedig büntetésképpen kikapcsolta.

Csönd ereszkedett ilyenkor köré, amit még mindig nem tudott megszokni. Felállt, nyújtózott egyet és körbejárt a lakásban. Nem kellett hozzá sok idő, nem volt nagy a lakása. Ránézett a mobiljára, de nem várta sms. Utolsó lépésként a gépén ellenőrizte e-mailjeit, de ugyanaz az üresség. Senki nem gondol rá ilyen későn.

Újból ránézett az órára: már elmúlt három óra. Innentől már korán van. Ő azért lepihen egy kicsit, hogy pár óra múlva újrakezdhesse az egészet. Miután vízszintesbe helyezte magát, lehunyta szemét és megpróbált kizárni minden gondolatot és képet a fejéből. Hiába kavarogtak ott körülötte, nem akart rájuk figyelni. Eleget foglalkozik velük anélkül is.

Még hosszú percekig hevert álmatlanul, majd a következő, amire felfigyelt, az ébresztője volt. Hiszen most aludt el! De nem… máris kezdődik egy új nap. És megint ugyanaz.

Kinyomta az ébresztést, feküdt még egy kicsit a falat bámulva, majd felkelt, felöltözött és útnak indult. A napjait általában munkával töltötte. Ha mégsem, akkor is sokat tartózkodott munkahelyén, vagy autóba ült és a várost járta. A legtöbbször egyedül volt. Ugyan voltak körülötte, és sokan ismerték városszerte, de ő ezt nem érezte igazán. Sose értette meg, hogyan telnek el körülötte a napok. Nem tudta, mit csinálhat napközben, mert nem tudott rá visszaemlékezni. Minden bizonnyal nem fontos – gondolta mindig.

Érdeklődve figyelte maga körül a világot, hogy hogyan kúszik át a nappal estébe, majd mélyül éjszakává. Magányosnak tűnt. Ahogy egyedül ült, ahogy hallgatta a rádiót, ami egyetlen társa volt az autóban, ahogy rágyújtott egy szál cigire, ahogy ránézett másokra, ahogy érdektelenül hajtott végig a főúton.

Ennyiből álltak a mindennapjai. Emiatt elég gyakran vált érdektelenné. Nem kérdezett, nem válaszolt. Nem nézett, nem keresett. Magába zárkózott. Ezt az arcát mutatva, az emberek nem igazán kedvelték. De őt ez nem zavarta. Gyakran még éjszaka is dolgozott, annyira üresnek érezte a napjait. Ha nem, akkor még éjfél előtt hazatért, leült az ágya szélére és áttekintett a mán.

Mi lehetett volna másképp? Semmi, hiszen minden ugyanolyan számára, mint már hosszú idők óta. És egyre inkább magányosnak érzi magát…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.