talán mondanom se kell, hiszen mindenkinek van az életében egy olyan pont, amikor rájön valamire: egészen eddig elhitte, hogy amire olyan régóta vágyott, az valóra válik. hogy lehet másképp. hogy teljesül. pont, mint egy mesében, amikor valóra válnak a kívánságok. mint egy tündérmesében. és mindezt kíséri az a fájdalmas érzés, amikor kiábrándulunk a mesékből és rájövünk: ez a valóság. nehéz vele szembesülni, még nehezebb elfogadni, főleg folytatni...

A Lány az asztalánál ült, még mindig dolgozott. Az idő már mélyen benne járt az éjszakában, éjfél is rég elmúlt, de nem zavarta. Mindenáron el akarta magát foglalni valamivel, le akarta kötni gondolatait, hogy ne kalandozzanak el oda, ahova nem lenne szabad. Amire egész áldott nap gondolt.
De hiába próbálkozott, nem tudta fékezni, mindig előrefurakodott valahogy.
Amikor már negyedjére próbált meg leírni egy mondatot és az minduntalan nem sikerült, abbahagyta. Majd megcsinálja máskor, igazából nem is sürgős.
Körbenézett a lakásában: egyedül lakott itt, ami most kifejezetten jól jött, mert nem kellett senkivel se megosztania bánatát. Habár legszívesebben világgá ordította volna fájdalmát, inkább magába fojtotta. Lehajtotta fejét és elmélyedt gondolataiban.
Hosszú évek teltek el, jöttek egymás után, majd mentek. De az érzés alig változott ez alatt. Pedig már rég el kellett volna tűnnie. A Lány nem is értette, hogy érezhet valamit ilyen hosszú időn át, szinte ugyanúgy, mint a legelején. Lehetetlen volt és mégis igaz. Szánalmasnak érezte magát. Magában újrajátszotta az elmúlt napot. Olyan gyorsan eltelt, észre se vette, pedig semmi érdemlegeset nem tett.
Délelőtt egy régi, kedves ismerőssel beszélt telefonon. A Lány rákérdezett, mi újság velük. Utólag úgy gondolta, hiba volt. Jobb lenne az édes tudatlanság, akkor legalább még lenne mibe kapaszkodni, reménykedni, értelmetlenül várni ostobán a csodára, ahogy azt tette az elmúlt években. De nem. Az ismerős a telefon túl oldalán beszédes kedvűnek tűnt, a Lány nem akarta félbeszakítani. Hallgatta, jól esett neki. Ám akkor jöttek a szavak, amelyektől rettegett, hogy valaha is meghallja őket.
Megházasodott.
A Lány elejtette a kezében lévő poharat, és akaratlanul is visszakérdezett, jól értette-e. Az ismerős megerősítette. A Lány erre zavartan elnézést kért, fontos elintéznivalóra hivatkozott, elköszönt és lerakta a telefont. Ezután, hogy ne legyen lehetősége gondolkozni, munkába fogott. És most ott ül az éjszaka közepén, egyedül, miközben rá gondol. Rá, akire az elmúlt hosszú évek folyamán is gondolt.
Visszaemlékezett arra, amikor megismerkedtek. Egy élettel ezelőtt volt, akárcsak mindaz, ami azóta történt. Egy másik életben történt minden. Egy másik életben, melyben ahányszor csak találkoztak, mindig ugyanazzal a csodálattal tudtak egymásra nézni, bármennyi idő is múlt el. Amelyben a Lány várt rá, akárcsak arra a bizonyos szőke hercegre várnak a mesehősnők, és aki egy szép napon eljön.
A Férfi nem jött.
Ám a Lány örökké reménykedett, hogy ha nem ma, hát holnap, de valamikor biztosan. Jönnie kell. Mint a tündérmesékben. De nem. Megházasodott. Már maga a szó is rémesen hatott az éjszaka csöndjébe. Lehetetlen.
A Lány az asztala fölé hajolt és kezébe fogott egy képet, ami a Férfit ábrázolta. Hosszú évek után hirtelen vége szakad. Egy könnycsepp loccsant a kép keretén. Vége. Már nem gondolhat rá többet ugyanúgy, hiszen nem lenne értelme. Már nem várhatja naphosszat, hiszen úgysem jön. Talált valakit. Valaki sokkal jobbat, akivel boldog. A Lány az arcát nézte. Talál valaha valakit, aki hasonlít hozzá, akár kicsit is? Nem akarta elhinni még mindig. Miért tette ezt? Tudja, hogy neki fáj. Elfelejtette volna? Nem, az nem lehet. Megígérték, hogy sosem felejtik el egymást. De akkor miért...? Vége. A Lányban sok éves emlékek és érzések kavarogtak. Ezúttal tényleg vége. Ezt nincs értelme folytatni.
„-A legjobbakat" – suttogta. Mélyen legbelül sírt, zokogott, darabokra hullott. Darabokra hullott minden, amit olyan gondosan felépített. Álmok, remények, hitek. Minden szertefoszlott. Ő hitt benne, a Férfi azonban galád módon lerombolta az egészet. Egy szóval romokban hevert az élete. Még egy utolsó pillantást vetett a képre, egy szelíd csókot lehelt rá, majd lehajtotta, hogy soha többet ne lássa.
Tündérmesék nem léteznek...

(2011 december)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.